World of Warcraft - női szemmel

Miután megalkottam kicsi warlockomat, igen hamar ráéreztem a játék ízére. Ugyan túlzásba nem vittem a játékot, lassan de biztosan lépegettem a szinteket. Tetszett a questelgetés, és megismerkedtem az alacsonyabb szintű instákkal: Dead Mines, Stockade, Scarlet Monastery. Az alapvető fogalmak szembesülésével, menthetetlenül megfertőződtem a WoW-os szleng használatával. Tank, healer, dd, a szerepek megtanulása és értelmezése azért igénybe vett egy kis időt, magyarán rá kellett állnia az agyamnak. A talentolással járó tervezés majd kivitelezés már akkoriban is kisebb stresszel járt, bár eleinte csak ész nélkül pakolgattam a pontokat. Úgy tanítottak ugyanis, hogy 1 talent ágat kell végignyomatni. Ezt egész sokáig tartottam, míg már később okosabban és tapasztaltabban, ügyesen variálva más talent ágakat, kihozzam magamból a leghatékonyabb buildet.

Aztán a questek, ugyebár, hányszor találkozunk olyan feladattal, amikor meg kell találni valami itemet, összegyűjteni, megölni, felrobbantani, stb. Quest helper Vanilla WoWban még ismeretlen fogalom volt, akkoriban szoktam rá a thottbot használatára, melyről a mai napig nem sikerült áttérni máshova.

Ezidőtájt kerültem be életem első guildjébe, néhány magyar sráccal játszogattunk együtt, segítettük egymást, questek, insták, és bizony, ez is igencsak hozzájárult ahhoz, hogy egyrészt ne unjak rá a lockomra, másrészt hogy rájöjjek, mennyire élvezetes is a játék. Megismerkedtem a ventrilo programmal, annak minden előnyével és hátrányával, és valami fantasztikus élmény egy időben, online, jófej emberkékkel együtt játszani. Mint a gyerekek :)

Egy új karakter megalkotása mindig is kihívásnak bizonyult. Hiszen mi is a legfontosabb dolog? Hogy jól nézzen ki, és a neve is találó legyen. A külső kitalálása még nem ütközik komolyabb nehézségekbe, na de a név... Ha már látom, hogyan néz ki, akkor talán könnyebb címkét is ragasztani rá, ami kellőképpen egyedi, hangzatos, megjegyezhető. A mai napig komoly feladat elé állít a játék, ha véletlenül új karit csinálok.

Első szerzeményem, a kis paladin nem bizonyult hosszú életűnek. Miután fogalmam nem volt a spellekről, a kezemben volt egy fegyver, hát nekimentem a moboknak, és csépeltem őket. Egészen 6 szintet így végigvertem, és olyan furcsa fogalmak, mint mana, semmit nem jelentettek nekem. 6 szintnyi hentelés után, ami kb 1 hetembe telt, úgy döntöttem, hogy a WoW sz*r, és töröltem a kis palát.

Természetesen ez nem úgy van ám, hogy én akkor feladom és kalap kabát. Barátom kötötte az ebet a karóhoz, és nyomatta, hogy találjak magamnak valami újat, illetve higyjem el, ez jó dolog, tetszeni fog a játék. Tökmindegy alapon, némi újraolvasás után újfent elkezdtem ismerkedni a class-okkal, és nagyon tetszettek a night elfek, de mivel még mindig ki volt kötve az, hogy human területen kezdjek, ezért egy rogue-ra esett a választás. Fontos szempont volt még, hogy könnyen lehessen vele játszani, és hát az okosok azt mondták, hogy menni fog.

Meglepően kitartónak bizonyultam, elszurkálódtam vele egészen harmincvalahányas szintig. Addigra barátom és haverja már közel 60-asok voltak, és el nem tudtam képzelni, hogy mit lehet csinálni a játékban, miután elérik a maximum szintet. Mikor szóvá tettem kétségeimet, lenéző mosollyal a tudtomra hozták, hogy bizony, onnantól kezdődik az élet. Lehet öltöztetni a karit - erről egyből a barbizás jutott eszembe, eljárni instance-okba - rettentő bután néztem, farmolni (kapálás?), stb. Nem mondhatnám, hogy meg lettem győzve. A kis rogue is hamar egyre nagyobb csalódásnak bizonyult, mert bár használtam a spelljeit, tanulgattam a combo pontok és finishing move-ok fogalmát majd alkalmazását, de különösebben nem bűvölt el. Olyannyira nem, hogy mikor már Stranglethorne Vale-ben maszatoltam, ami már akkoriban is nagy pvp területnek számított, ott annyira kiborultam azon, hogy képtelenség normálisan questelni, és lépten-nyomon kinyír a horda, hogy dühömben töröltem a karit. Azidőtájt még csak 40-es szinttől lehetett megtanulni a lovaglást, és hiába bíztattak, hogy addig legalább húzzam ki, és higyjem el, sokkal jobb lesz, legalább a közlekedés szempontjából. Konokul ráztam a fejem, nekem ebből elegem van, sz*rajáték. Character deleted.

WoW-mentes életem azonban nem bizonyult hosszú életűnek, egyrészről zavart a tudat, hogy nem megy nekem, holott barátomék lelkesen kockulnak ezerrel, és _tényleg_ szerettem volna megérteni lelkesedésük okát. Másrészről persze továbbra is kitartóan győzködtek, hogy gondoljam meg magam. Elkezdődött a nagyszabású brainstromingolás, hogy mivel is kellene játszanom. Továbbra is szigorúan alliance oldalon persze, ami nem volt nagy áldozat, hiszen a hordások rettentő csúnyának bizonyultak. Hol volt még akkor a blood elf populáció. A night elfek továbbra is csodaszépnek hatottak, de szomorúan tudomásul kellett vennem, hogy csak bizonyos class lehet egy race-en belül.

Az elejétől fogva szemezgettem a mage-dzsel, főleg azok után, hogy láttam barátom öccsét játszani vele, és valami eszméletlen nagyokat lövöldözött fire-rel. Itt azonban be is fagyott a lelkesedésem, mert én olyan karival szerettem volna játszani, ami csak nekem van az ismerettségi körön belül. Nem is értem, hogy akkor miért csináltam másodjára rogue-t. Továbbra is kacsingattam a night elfek irányába, de végignézve a classokat, csupa csalódás ért. Druid - az tökbénának tűnt első ránézésre. Rogue - nakösznem, már megvolt. Warrior - exem azzal játszott, és ez a megyek és odab*szok típusú agyatlan hentelés nem az én műfajom. Priest - ld. druid. Hunter - nem emlékszem már, mi volt a kifogás rá, de nem tetszett. A human túl snassznak tűnt továbbra is, gnome és törpe meg szóba se jöhetett, hát milyen rondák már, és kicsik... Már-már a teljes kétségbeesés határán voltam, a mage volt az egyetlen, amit el tudtam képzelni, de azzal meg nem voltam hajlandó játszani. Azonban exem a hatalmas eszével kitalálta a tutit: warlock. Bután nézésben verhetetlen vagyok, ennek a fogalomnak felfogása után újfent be is bizonyítottam. Eszik vagy isszák? A nekem szóló magyarázat pedig úgy szólt, hogy olyan varázsló, aminek lehet démonja, ami az oldalán harcol, illetve tud átkozni. E gyermeki leírás után jobban megnéztem magamnak eme eddig mellőzött class-t, természetesen szomorúan regisztráltam, hogy csak humanból és gnome-ból lehet készíteni. Így nagy kegyesen, minden mindegy alapon megalkottam a human warlockomat, ami a mai napig a nagy szerelmem a játékban.

MMORPG . Ezt a különösen hosszúan mondható rövidítést nem is tudom már pontosan, hogy mennyi ideig memorizáltam. Mert hiába volt ismerős fogalom számomra az RPG, különösebben sosem bonyolódtam bele. Életemben egyszer volt rá példa, hogy játszottam asztali szerepjátékkal, természetesen lelkesen vágtam ebbe is bele, de csalódással töltött el a tudat, hogy ez bizony erőltetett és unalmas. Később, mint megtudtam, valószínűleg azért nem tetszett, mert a mesélő nem állt épp a helyzet magaslatán. De tapasztalat hiányában úgy gondoltam, hogy így kellett történnie a dolgoknak, és az, hogy nem tetszett, az csupán azt jelentette, hogy nem nekem való. Szerintem ezt már sosem fogom megtudni, igaz, nem is töröm magam azért, hogy megváltozzon a véleményem, érdeklődés hiányában.

Tehát MMO és a jelentések, illetve a WoW rövid bevezetése. Első élmények közé tartozott az, mikor az akkori barátom (akit megemlítettem az előző postban) elkezdte adagolni a dolgot. Később bevallotta, nem véletlenül, mert az volt a haditerve, hogy elkezdjek játszani, mert így, ha ő kockul, akkor nem talán nem fogok rá úgy tekinteni, mint valami óvodás hülyegyerekre, aki a képernyőre tapadva öli a disznókat... Hanem értsem meg, értékeljem, és különben is az milyen fasza dolog, ha az asszony is játszik.

Szóva, első élmények. Barátommal meglátogattuk a legjobb barátját, aki természetesen szintén WoWozott, egy night elf rogue-val. Repkedett griffel A-ból B-be, rácsodálkoztam a griff mester által felkínált útvonalakra, és képtelen voltam megérteni, hogy ennyi helyet a térképen hogyan lehet megjegyezni, hogy mi hol van. Aztán hajóra szállt, és a világ egyik végéből a másikba került. És nem akartam megérteni, hogy ez a hatalmas útvonal megtétele milyen hosszú idő lehet - egészen annyi, míg betölt a célállomás. A hajózás csodálatosnak bizonyult, ügyesen a hajó orráig elugrándozott a kis rogue, és ott táncra perdült, miközben a végtelennek tűnő tenger békésen hullámzott a háttérben. Hogy még inkább idilli legyen, talán épp naplemente volt, de lehet, hogy már csak a fantáziám színezi ki az emlékképeket. A lényeg: el voltam ragadtatva, csodaszépnek és egyben hihetetlenül bonyolultnak gondoltam ezt a világot, amit én ép ésszel képtelen leszek felfogni.

A kellő vizuális inger után már alig vártam, hogy hazaérjek, és megteremtsem az én kis karakteremet. Ennyi azért kevés volt ahhoz, hogy első utam egy pc játék boltba vezessen. Barátom megadta az accountját, és megbeszéltük, hogy ki mikor lép be, hogy ne legyen ezen vita.

Angoltudásom már akkor sem volt különösebben rossz, de a karakterválasztás ettől függetlenül hatalmas vívódásnak bizonyult. Hiába értettem a szavakat, mondatokat, hogy melyik class mit is csinál, teljes homány... Előre kikötötték, hogy melyik szerveren és melyik frakcióval játszak, így a lehetőségeim igencsak korlátozódtak. Barátom nyomásának hatására human-t indítottam (az volt a magyarázat, hogy a human kezdőterület a legszebb, legjobb, legkönnyebb, stb.), és megalkottam életem első karakterét, egy paladint.

Mindig is gondban voltam, mikor megkérdezték tőlem, hogy mióta játszok. Mondhatnám, hogy a WoW megjelenése óta, de az kis túlzás lenne. 2005 első felében ugyanis konkrétan nem is hallottam róla, és a 3 betűs rövidítés semmit nem jelentett számomra. Aztán új pasi került a képbe, aki - miután meggyőződött arról, hogy valamilyen szinten érdeklődök a számítógépes játékok iránt - szépen lassan, óvatosan adagolva elindított a kockuláshoz vezető úton.

Valóban, egészen kislány korom óta fogékony vagyok a játékok iránt. Gyors fejszámolást végezve ez bizony nem kevés idő, ha egészen pontos szeretnék lenni, se írnám azt le, hogy kb. 18-20 éve :) Kimaradt ugyan a gyerekszobámból a Commodore 64, unokatestvéremékhez jártunk át játszani, rácsodálkoztunk a technika e téren való fejlődésére, és persze zúztuk már akkor is a billentyűket, feszült figyelemmel tapadtunk a tv képernyőjére, hogy el tudunk-e menekülni időben a szörnyek elől, stb.

Aztán apum beszerezte az első számítógépet, meg nem mondom, hogy miféle volt, talán 386-osnak hívták? És a hatalmas floppy lemezeken a temérdek mennyiségű gagyi játékot próbálgattuk. Prince of Persia-val például képes voltam órákat játszani már akkoriban (míg szülői nyomásra el nem kellett takarodnom tanulni/vacsizni/fürdeni/aludni), annak ellenére, hogy volt egy olyan rész a pályán, amin képtelen voltam túljutni. Biztos bugos volt... És újrakezdeni az elejétől, hogy na most majd jó lesz, de persze újabb fail. Utólag visszagondolva meglepően kitartónak bizonyultam, mert általában ami nem megy, azt egy idő után nem erőltettem. Na de bezzeg WoW-ban... Majd erről később.

Jazz Jackrabbit, Keen, Jill of the Jungle, Prehistoric2, csak pár név, amik hozzájárultak ahhoz, hogy ne akarjak felkelni a gép elől, hogy átadjam a helyet hugomnak. És akkoriban az internet még ismeretlen fogalomnak számított. Miután már grafikus felületű operációs rendszert használtunk (DOS parancsokat a mai napig, ha álmom felkeltenek, kívülről fújom), képes voltam a Paintbrush-sal csillogó szemekkel rajzolgatni, alkotni szerencsétlen móricka rajzokat, színezgetni, alakítgatni. Egy csoda volt.

Előkerültek egy idő után a komolyabb játékok, nem csak mentem, ugráltam és öltem. Pharaoh, Age of Empires, Civilization. Stratégia, városépítés majd fejlesztés, odáig voltam és vissza. Képes voltam számtalanszor végigjátszani a Civ-et más-más koncepcióval: ma vérengző harcos vagyok, aki leigázza az egész világot, holnap gazdasági nagyhatalom hatalmas kereskedelmi útvonalakkal és erőforrásokkal, holnapután pedig békés, szelíd, vallásos nemzet. A Pharaoh-val is a mai napig le tudok ülni játszani, a kezdetleges bár meglehetősen kidolgozott és korhű grafikában gyönyörködni. Sosem játszottam végig, mert inkább többször újrakezdtem. Ha egyszer végigjátszok egy játékot, - mint pl. a Lord of the Rings-et 2x is, mind a jó, mind a rossz oldalt végigvittem - akkor valahogy eltűnik az igény arra, hogy újrakezdjem. Láttam a végét, szép és jó volt, de hogy újra el kezdjem az elejéről...? Unalmas, vontatott, pontosan tudom, mi fog történni, stb. Így meg, megmarad az 'izgalom', hogy bár el szeretnék jutni a végéig, de ráérek vele, addig is kiélvezem a köztes állapotot, közben ismerkedek a bonyolultabb részekkel, figyelgetem, ahogy fejlődik a városom, örülnek nekem az emberek, mert egyre jobb körülmények között élnek, stb.

Ha nem tükröződne kellőképpen, azért a gyk. leírom, hogy egy hatalmas adag szentimentalizmussal és gyermeki csodálattal tekintek a mai napig az olyan játékokra, amelyek megragadják az érdeklődésemet. Enélkül egyszerűen nem játszanék. Nevezhetjük hobbinak, függőségnek, kikapcsolódásnak, kockulásnak, a lényeg azonos. Egyedül én vagyok az, aki eldönti (egyelőre), hogy a szabadidőmet mivel b*szom el töltöm, és amíg úgy látom, hogy ez nekem jó, addig nem fogok változtatni ezen.