Mindig is gondban voltam, mikor megkérdezték tőlem, hogy mióta játszok. Mondhatnám, hogy a WoW megjelenése óta, de az kis túlzás lenne. 2005 első felében ugyanis konkrétan nem is hallottam róla, és a 3 betűs rövidítés semmit nem jelentett számomra. Aztán új pasi került a képbe, aki - miután meggyőződött arról, hogy valamilyen szinten érdeklődök a számítógépes játékok iránt - szépen lassan, óvatosan adagolva elindított a kockuláshoz vezető úton.
Valóban, egészen kislány korom óta fogékony vagyok a játékok iránt. Gyors fejszámolást végezve ez bizony nem kevés idő, ha egészen pontos szeretnék lenni, se írnám azt le, hogy kb. 18-20 éve :) Kimaradt ugyan a gyerekszobámból a Commodore 64, unokatestvéremékhez jártunk át játszani, rácsodálkoztunk a technika e téren való fejlődésére, és persze zúztuk már akkor is a billentyűket, feszült figyelemmel tapadtunk a tv képernyőjére, hogy el tudunk-e menekülni időben a szörnyek elől, stb.
Aztán apum beszerezte az első számítógépet, meg nem mondom, hogy miféle volt, talán 386-osnak hívták? És a hatalmas floppy lemezeken a temérdek mennyiségű gagyi játékot próbálgattuk. Prince of Persia-val például képes voltam órákat játszani már akkoriban (míg szülői nyomásra el nem kellett takarodnom tanulni/vacsizni/fürdeni/aludni), annak ellenére, hogy volt egy olyan rész a pályán, amin képtelen voltam túljutni. Biztos bugos volt... És újrakezdeni az elejétől, hogy na most majd jó lesz, de persze újabb fail. Utólag visszagondolva meglepően kitartónak bizonyultam, mert általában ami nem megy, azt egy idő után nem erőltettem. Na de bezzeg WoW-ban... Majd erről később.
Jazz Jackrabbit, Keen, Jill of the Jungle, Prehistoric2, csak pár név, amik hozzájárultak ahhoz, hogy ne akarjak felkelni a gép elől, hogy átadjam a helyet hugomnak. És akkoriban az internet még ismeretlen fogalomnak számított. Miután már grafikus felületű operációs rendszert használtunk (DOS parancsokat a mai napig, ha álmom felkeltenek, kívülről fújom), képes voltam a Paintbrush-sal csillogó szemekkel rajzolgatni, alkotni szerencsétlen móricka rajzokat, színezgetni, alakítgatni. Egy csoda volt.
Előkerültek egy idő után a komolyabb játékok, nem csak mentem, ugráltam és öltem. Pharaoh, Age of Empires, Civilization. Stratégia, városépítés majd fejlesztés, odáig voltam és vissza. Képes voltam számtalanszor végigjátszani a Civ-et más-más koncepcióval: ma vérengző harcos vagyok, aki leigázza az egész világot, holnap gazdasági nagyhatalom hatalmas kereskedelmi útvonalakkal és erőforrásokkal, holnapután pedig békés, szelíd, vallásos nemzet. A Pharaoh-val is a mai napig le tudok ülni játszani, a kezdetleges bár meglehetősen kidolgozott és korhű grafikában gyönyörködni. Sosem játszottam végig, mert inkább többször újrakezdtem. Ha egyszer végigjátszok egy játékot, - mint pl. a Lord of the Rings-et 2x is, mind a jó, mind a rossz oldalt végigvittem - akkor valahogy eltűnik az igény arra, hogy újrakezdjem. Láttam a végét, szép és jó volt, de hogy újra el kezdjem az elejéről...? Unalmas, vontatott, pontosan tudom, mi fog történni, stb. Így meg, megmarad az 'izgalom', hogy bár el szeretnék jutni a végéig, de ráérek vele, addig is kiélvezem a köztes állapotot, közben ismerkedek a bonyolultabb részekkel, figyelgetem, ahogy fejlődik a városom, örülnek nekem az emberek, mert egyre jobb körülmények között élnek, stb.
Ha nem tükröződne kellőképpen, azért a gyk. leírom, hogy egy hatalmas adag szentimentalizmussal és gyermeki csodálattal tekintek a mai napig az olyan játékokra, amelyek megragadják az érdeklődésemet. Enélkül egyszerűen nem játszanék. Nevezhetjük hobbinak, függőségnek, kikapcsolódásnak, kockulásnak, a lényeg azonos. Egyedül én vagyok az, aki eldönti (egyelőre), hogy a szabadidőmet mivel b*szom el töltöm, és amíg úgy látom, hogy ez nekem jó, addig nem fogok változtatni ezen.
